7. Megszegett ígéretek

- De nem beszélhetek róla – ahogy kigondoltam, hogy milyen úton-módon kezdek bele a történtek elemzésébe rögtön eszembe jutott Scott, és a fenyegető szavai.

- Jó, akkor nem te mesélsz, hanem én kérdezek és válaszolsz. Vagy nem is muszáj válaszolnod, csak engedd meg hogy elmondjam hogy mit gondolok – szólt én pedig bólintottam.

- Scottnak is köze van hozzá? - nem is kellett válaszolnom, egyetlen pillantással meglátta a választ a szememben. - Gondoltam. És Scott volt az a valaki, aki miatt ilyen lettél? Bár ez nem biztos, de valami köze van a nyári balhédhoz. Mert ne nézz hülyének, tudom hogy van vagy éppenséggel volt valami baj. Akkor épp nem értem rá, de később semmit nem szóltál. Én féltem, hogy valami komoly gond van, de viszonylag normális voltál, mint régen, szóval...

- Hát ha így gondolod elég vak lehetsz – vágtam közbe maró gúnnyal, pedig nem is szándékoztam hangot adni a gondolataimnak. – Én meg a normális viselkedés… Tiszta bolondnak érzem néha magamat. És nem úgy, hogy mindenen röhögcsélek vagy hogy pozitív értelemben lennék az. Nem. Időnként azt gondolom, hogy tényleg meg fogok őrülni. Úgy igazából – mondtam el neki az egyik legféltettebb gondolatomat. Bár semmi konkrét nem volt amiből erre következtethettem, de voltak gyanúim, hogy idővel ez be fog következni ha továbbra is csak némán magam elé meredve ülve élem az életemet.

- Dehogy őrülsz meg. Én itt leszek neked mindig, és nem hagyom hogy megőrülj – ígérte, de én csak néztem rá. Majdnem meghatódtam, de az a gondolat, hogy egy kívülálló ember bármit tehetne az ügy érdekében határozottan valószínűtlennek tűnt. Azért egy halvány mosolyra futotta az aranyos megjegyzése miatt.

- Már megígérted egyszer. És én megtettem, beleegyeztem a hülye ajánlatodba, az egyetlen barátomat hagytam ott, és még két nap sem telt el, már otthagytál. Ugyan úgy, mint nyáron, és ugyan úgy mint akárhányszor csak kedved van hozzá. De én még mindig itt vagyok, mert én mindig csak itt vagyok, és annyira hülye vagyok, hogy ennyire szeretlek és ragaszkodok hozzád. Néha egyenesen utálom, hogy ennyire szeretlek – meredtem a szemébe. Ekkorra már eltűnt a mosoly legapróbb kis nyoma is az arcomról, csak álltam és néztem magam elé.

- Segíts légyszi. Én már nem tudom, mihez kezdjek ezzel az egésszel – néztem Ky-ra, aki velem szemben ült a tanári asztalon és épp a cipőjét vizsgálta elmélyülten.

- Nem hiszem hogy olyan sokat számítana neked más véleménye, legalábbis az enyémre sosem adsz.

- De most adok, tényleg. Egyszerűen azt érzem hogy nem vagyok ura a saját életemnek, muszáj valaki kívülállóval beszélnem erről.

- Mintha én annyira kívülálló lennék – csattant fel és erélyesen hozzáütötte a lábát az asztal oldalához.

- Lehetnél kívülálló azzal a viselkedéssel amit néhanapján produkálsz, de ha nem hát nem. Csak segíts már, nem tudom hova tovább.

Lemondóan felsóhajtott és végighallgatta, ahogy elhadarom neki a teljes történetet.

- Hát én azt csinálnám a helyedben, hogy nem szólnék többet hozzá, sőt nagy ívben el is kerülném. Nem vagy te ilyen mocskos ügyletekben közrejátszó emberek közé való. Csak hagyd ott, nem olyan nehéz dolog, főleg hogy ez már tűrhetetlen.

- Nem is mocskosak azok az ügyletek.. Mintha legalább valami drogról vagy embercsempészetről lenne szó – fűztem hozzá.

- Persze, neked nem tűnik mocskosnak, de minden ilyesmi oda lyukad ki, nekem elhiheted – győzködött.

- De nem rossz, teljesen jó ember. És szeret engem, csak nem tudja hogy kifejezni, mindig is ilyen volt.

- Dehogy szeret! Úgy ver át hogy észre se veszed, mindig is ilyen bizakodó hülye voltál, sosem tűnt fel ha valaki kihasznál téged. Talán csak azért mert nem akarod elhinni az igazságot, ami tulajdonképpen a szemed előtt van – vágta az arcomba és pontosan a dolgok közepébe talált ezzel a rövid mondattal.

- Ne hülyéskedj már – fordítottam a tekintetemet a plafon felé.

- Ki hülyéskedik itt? Te vagy olyan vak hogy semmit nem veszel észre abból ami körülötted történik. Tudod jól, hogy mi az igazság mélyen legbelül, csak amíg nem kapsz olyan szintű megerősítést hogy az arcodba ordítják nem hiszed el. Nem hiszel semmi rosszban, pedig jobban tennéd, mert az élet rohadtul nem abból áll hogy mindenki szép és jó és csak csodálatos dolgok történnek. Maximum a te kis varázslatos világodban, de ha egyszer kilépnél azon a kibaszott ajtón rögtön meglátnád, hogy mi is folyik itt – fakadt ki.

Néhány percig csöndben ültem mellette és emésztgettem a mondandóját. Igazából nem volt igaza, és ezt vele is szerettem volna közölni.

- Nincs igazad – kezdtem halk, bizonytalan hangon. Ekkor már nem zihált annyira, csak ült mozdulatlanul

- Te sem hiszel magadnak – ugrott fel az asztaltól. – Látod most már miért van néha kedvem csak úgy eltűnni az életedből? Legszívesebben végleg megtenném de amíg nem nyitod végre ki a szemed nem akarlak magadra hagyni hogy az összes szarság egyedül szakadjon a nyakadba.

6. Az első lépés

Gyorsan döntöttem, nem igazán gondoltam bele, hogy mire is készülök.

Odaléptem Ky elé és szorosan megöleltem. Az első néhány másodpercben még teljesen megdöbbenve álltunk mind a ketten, nekem pedig meglepően nagy szenvedés volt. Már épp el akartam hátrálni tőle, amikor megmozdult és ő is átölelt engem a két karját a hátamon összefonva. Az arcomat a mellkasához nyomtam. Ahogy az egyik kezével lassan simogatta a hátamat elkezdtem újra sírni addig, amíg már úgy éreztem, hogy soha többet nem leszek képes sírni. Percekig vagy órákig ácsorogtunk így, amikor elengedett és hátralépett, nekidőlve a padnak mögöttünk.

- Na azt hiszem beszélgethetnénk egy kicsit – javasolta már ki tudja hányadszor, én pedig egyet értettem vele. Közben küldtem egy sms-t anyának, mielőtt meggondolhattam volna magamat.

Épp sétáltunk kifelé a suliból mikor elkezdett rezegni a telefonom.

- Szia anya – szóltam bele.

- Komolyan? – kérdezte reménykedve.

- Igen, komolyan – erősítettem meg.

- Jajj, hát olyan boldog vagyok  – kezdte, de közbeszóltam.

- Anya még mielőtt meggondolom magam légyszi.

- Oké, oké – nevette el magát. Örültem, hogy megint nevetni hallom.

- Aludj már nálunk – tátogta Ky felém. Soha nem aludtam még nála, sőt, egy fiúnál, de még lánynál sem aludtam még soha, így ez egy kicsit zavarba hozott.

- Öhm, anya, azt hiszem hogy… Aludhatok Ky-nál ma?

- Hát nem gondolom azt, hogy ez jó ötlet. Várj csak, Ky a barátod?

- Nem dehogy, anya – nyugtattam meg.

- Na jó, akkor talán, de még meg kell gondolnom. Jajj, tudom ki ő, az osztálytársad ugye, akiről már meséltél többször. De akkor más volt a neve, nem? Valami Kyle. Na mindegy, elmehetsz hozzá, majd később hívlak, megbeszélem apáddal, szia.

Már le is tette a telefont. Ky érdeklődve nézett rám én pedig tájékoztattam a helyzet állásáról, így feléjük vettük az utunkat. Sokkal közelebb lakott az iskolához, mint én, körülbelül három perc alatt el is értünk a házuk elé.

- Remélem nem zavarok – törtem meg a csöndet mikor a lépcsőn sétáltunk felfelé az első emeletre.

- Dehogy is, anya ilyenkor főzni szokott, meg pihen a szobájában.

Ekkorra már megérkeztünk az ajtó elé, ahol Ky kinyitotta az ajtót a kulcsával és beengedett maga előtt. Már többször jártam náluk és ő is volt már nálunk, így ismertem a járást.

- Szia anya! Itt van Des is – kiabált be Ky. Aztán rájött, hogy ilyen vékony falakkal rendelkező panelházban nem szerencsés kiabálni, főleg hogy egy terhes nő van a szomszédban. Körülbelül két hét múlva fog szülni, és próbál pihenni amennyit csak tud.

Hát igen, egy kisgyerek meglehetősen sok álmatlan órát és fárasztó délutánt tud okozni, ezt a saját káromon tapasztaltam, mikor anya és apa bejelentették, hogy szeretnének még egy gyereket. Én korán születtem, anya húsz éves volt, amikor megszülettem, és apával ezért házasodtak össze, mint később megtudtam. Azonban 14 éves koromban megszületett a húgom, Quinn, aki egy csodálatos kislány, de  néha nagyon sok baj van vele.

Nem tudom, hogy miért akartak ennyi évvel később egy másik gyereket anyáék, talán hogy helyretegyék amit elrontottak velem, vagy hogy már felnőtt fejjel tisztán látva a helyes módon neveljenek fel egy másik gyereket. Sokszor éreztem azt, hogy nem elégedettek velem a szüleim, de tudtam, hogy így is szeretnek. Fájdalmas volt azonban elfogadni, hogy egy újabb próbát akartak tenni, hogy bebizonyítsák, hogy velem van a baj, nem pedig velük és a nevelési módszereikkel.

Ilyen gondolatokkal ücsörögtem a kanapén, ahogy néztem hogy Ky miként vesz elő egy poharat nekem és önt bele vizet, a sajátjába pedig kólát. Már meg sem kérdezte, én mindig vizet ittam, akár otthon voltam, akár máshol.

Leült mellém és bíztatóan megütögette a térdemet.

- Na hadd halljam – helyezte kényelembe magát mellettem.

- Őszinte leszek hozzád. Nem akarok beszélni róla, meg eddig sem beszéltem róla, és nem is beszélnék – kezdtem össze vissza magyarázni a helyzetet.

- Nyugi, csak lassan.

- Hol kezdjem?

- Mondjuk az elején.

5. Ki is vagy te?

Kisebb kihagyás után itt az új rész, csak az iskola aggaszt, ahogy egyre közeledik és azzal fenyeget hogy alig lesz időm írni, ezért kérnék tőletek egy kis útmutatás, egyáltalán megéri időt szentelni erre a blogra?

Aznap délután tovább maradtam bent a teremben, mert Ky-al beszélgettem néhány szót, amíg megvárta Adam-et, az egyik fiút, akivel kivételesen jóban voltak az osztályból.

Épp a táskámba süllyesztettem vissza az üvegemet, amiből ittam, amikor kinyílt a terem ajtaja. Eddig egyedül álltam bent, de belépett egy nem várt személy, Scott.

- Á, szia. Nem láttad véletlenül a német füzetemet? – szinte észre sem vette hogy kihez beszél, a padjához sétált és benézett minden lehetséges helyre, ahol elhagyhatta a füzetét.

- Szia, nem, nem láttam – feleltem és elindultam az ajtó felé. Minél hamarabb ki akartam kerülni ebből a helyzetből, még nem voltam egyedül vele sehol sem, de nem is akartam ezzel próbálkozni.

Egy kar szinte a semmiből elkapta a derekamat, visszarántott és becsapta a félig nyitott teremajtót, majd nekitámaszkodott a hátával. Nesztelenül lopózott mögém, nagyon megijesztett,

- Na, most már nyugodtan is el tudunk beszélgetni – bólintott elégedetten.

- Nincs kedvem beszélgetni veled – a szívem őrült sebességgel dobogott, de próbáltam nem kimutatni a félelmemet.

- Tudod van valami, ami szöget ütött a fejembe veled kapcsolatban. Ismerős vagy nekem, de nem tudok rájönni, hogy honnan, vagy mikor találkozhattunk, egyáltalán hol. És tudom hogy ismersz, mert amikor először rám néztél láttam a felismerést a szemedben. Sajnos egy korábbi énemet ismerhetted meg, akármikor is történt a találkozás, de én már nem ugyan az az ember vagyok – mondta és elindult felém. Én ugyan azzal a lendülettel elkezdtem hátrálni. Éreztem, hogy a gerincem nekiütődik az egyik padnak, de nem volt időm oldalra húzódni, mert már ott is volt és szorosan elém állt.

- Ha bárkinek is mesélni mert bármit arról, amit tudsz rólam, azt nagyon meg fogod bánni – a hangjában rejtőző indulattól felállt a szőr a karomon, és bár kételkedtem benne, a szívem még hevesebben zakatolt.

- És ugyan honnan tudnád meg? – álcázni akartam a félelmemet, de a hangom kicsit megremegett az utolsó szónál.

- Én mindent megtudok. És ha eljár a szád én magam fogok kezeskedni arról hogy soha többet egy szót se mondhass senkinek – ígérte és egyre közelebb hajolt az arcomhoz.

Már egyáltalán nem beszélhettem félelemről, egyenesen rettegtem. Felületesen kapkodtam a levegőt és teljes testemben remegtem, ahogy éreztem, hogy egyre közelebb ér hozzám. Felnéztem a szemébe, és megint megrohantak az emlékek. Megborzongtam, és próbáltam valamilyen módon eltávolodni tőle, de minél jobban el akartam hajolni közelebb hajolt, szorosan a padhoz préselt,

Egy nagy levegővétellel elszántam magamat és felemeltem mindkét kezemet, majd a hasánál fogva ellöktem magamtól, és mivel teljesen felkészületlenül érte el tudtam lépni oldalra, de innen nem tudtam tovább jutni, mert összeszedte magát és már el is kapta mindkét karomat.

Ekkor kinyílt az ajtó és Ky rontott be rajta.

- Ugyan hol lehet.. – kezdett bele egy kérdésbe de meglátott minket és teljesen lefagyott. Scott elengedte a kezemet, már mikor meghallotta az ajtó nyitódását, így Ky csak annyit láthatott, hogy állunk egymással szemben tisztes távolságra egymástól.

- Des, mi a baj? – kérdezte. Minden rezdülésemet ismerte, és nagyon is jól tudta, hogy mikor van valami baj.

- Én figyelmeztettelek – suttogta a fülembe búcsúzóul Scott és kisétált a teremből.

Mihelyst eltűnt a látóteremből elengedtem magam és összerogytam a pad mellett. Ekkor tűnt csak fel, hogy sírok, a könnyeim lassan kicsordultak, és nem tudtam mit tenni ellene. Összekulcsoltam a kezeimet a lábam körül és a fejemet lehajtva zokogtam csendesen.

- Des – suttogta Ky és leült mellém. Nem ért hozzám, nem jött túl közel, aminek kifejezetten örültem. – Mi ez az egész?

Várt egy kicsit, hátha megnyugszok, én pedig teljes erőmmel próbálkoztam, de egyszerűen annyira megrázott ez a rövid beszélgetés Scott-al, hogy nehezen bírtam összeszedni magam.

Néhány perc múlva már csak ültem és bámultam magam elé, sikerült a zavaró gondolatokat kiűzni a fejemből.

- Mibe keveredtél te lány? – sóhajtott egy hatalmasat Ky, miközben felállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Annyira rosszul éreztem magamat, mintha eddig egy üvegfalakkal körülzárt kis szobában lettem volna, ahol mindenki láthatott, de senki nem hallotta meg a hangom, akármennyire hangosan kiabáltam. Most azonban megtaláltam a repedést ezen az üvegfalon, csak azt kellett eldöntenem, hogy mihez kezdek vele. Hagyom, hogy csak egy pici repedés maradjon és feledésbe merüljön, vagy addig ütöm az üveget, amíg apró darabokra nem töröm?

4. Szóváltás

Sziasztok!

Nem tudom mikor lesz következő rész mert még mindig itt vannak a rokonok és egy betűt nem tudok három napja írni. Mihelyst letisztul a terep hozom a részeket! Jó olvasást!

A következő napok is ugyanilyen hangulatban teltek, én próbáltam minél jobban elkerülni Scott-ot, és a körülötte kialakult rajongótábort, ami három nőnemű osztálytársamból állt, élen Lily-vel. Nem tett túl jót nekem, hogy Scott-ot nap mint nap láttam, mert csak felerősödtek az emlékeim vele kapcsolatban, többet álmodtam vele és egyre többször ébredtem arra, hogy nem kapok levegőt. Az asztmám egyre rosszabb lett, ami nem is olyan meglepő ősszel, közeledve a tél felé, ellenben szerencsére a pánikroham elkerült engem.

Ky-al ismét elhidegült a kapcsolatunk, a délutáni beszélgetés elmaradt, mert hirtelen be kellett mennie az anyukájának segíteni a munkahelyére, és később nem hozta fel újból, hogy beszélgethetnénk, sőt, egyre kevesebbet foglalkozott velem, ami szokásos volt, de megint ott volt bennem a félelem, hogy teljesen el fogom veszíteni. Azonban az az elhatározás, hogy változtassak magamon, legyek nyitottabb, hogy beszéljek bárkinek is, nem sokáig maradt elhatározás, lemondtam még a gondolatáról is, hogy ez sikerülni fog. Hiszem semmi értelme nem lett volna a próbálkozásnak, az én szemszögemből a szenvedésnek.

Néhány héttel később már a november felé közeledve, ahogy az idő hidegebbre váltott úgy kezdett ismét felengedni a kapcsolatunk Ky-al.

- Szia Ky – köszöntem neki egyik reggel. Én pár perccel korábban érkeztem. Letettem a táskámat a székre és a tíz perces sétától kissé felmelegedve levettem a kabátomat. Megvártam, hogy ő is levegye a sajátját, és felakasztottam a folyosón lévő szekrények egyikébe egymás mellé a két kabátot. Minden teremhez jártak a folyosón szekrények, amikben fogasok voltak és egy polc alul, amire lehetett táskát vagy tornazsákot pakolni és a polc alá is.

Épp kiciprázoztam a kék pulóveremet, amikor egy határozott mozdulattal ledobta magáról Ky is a belebújós sötét bordó felsőjét, és felcsúszott a pólója kivillantva a hasából egy részt. Láttam már félmeztelenül, hiszen úszás órán együtt úsztunk, de akkor még nem voltak tetoválásai, egy egyszerű hétköznapi srác volt mindig pontosan belőtt nagy fekete hajjal.

Amikor elkezdett megváltozni és elhatározta, hogy tetoválása lesz én támogattam, mert mindig is tetszettek a tetoválások és én is szerettem volna, csak akkor még nem döntöttem el, hogy mit és hova, mivel anya nem támogatta az ötletet. Ky nem sokat gondolkozott az első tetoválás előtt, és a többi is hasonló gyorsasággal követte az elsőt, lassan mindkét karján voltak bőven tetoválások. Hogy a mellkasán vagy a hasán van-e, arról nem tudok, mivel soha nem ölözik úgy, hogy ráláthatnánk.

Az első tetoválást még mindenki csodálattal figyelte, ahogy azonban egyre több lett rajta őt is kezdték kitaszítani a menők, állításuk szerint azért, mert nem normális emberre vall ennyi tetoválást csináltatni, de szerintem azért, mert féltek, hogy menőbb lesz náluk Ky. Ekkor ült át mellém, úgy gondolta, hogy neki már minden mindegy és legalább valami hasznosat is tesz azzal, hogy felvállalja, hogy ki is ő igazából. Ő is a peremen egyensúlyozott egy ideig, mint most én, csak ő megtalálta a kapcsot, így vannak barátai a többiek között is.

- Tudod, szeretem ezt a pólódat – nézett végig rajtam.

Különös mániám nekem, hogy tudni szeretném, hogy milyen póló van rajta, valahogy megnyugtat, ha tudom. Kívülről fel tudom sorolni az összes pólót, inget, pulóvert amit már láttam rajta, hogy milyen színű, hogy néz ki, mi van ráírva. Egy idő után ő is rászokott, hogy kérdezgesse, hogy milyen póló van rajtam, vagy megbizonyosodjon róla. Lehet, hogy én is kissé fura lehetek ilyenkor, de amikor egyszer szó szerint lerántotta rólam a pulcsit, hogy megnézze a pólómat, na az megdöbbentő volt. Csak kitört belőlem a nevetés, amire ő is nevetni kezdett és a végére már sírtunk a nevetéstől.

- Tudod, én is szeretem – néztem le. Egy sima fekete póló volt, rajta fehér betűkkel a we’re going nowhere felirattal.

- Illik hozzád – szólt közbe kedves hangon Scott. Hogy mikor állt a padunk elé, vagy hogy került oda, az egy kész rejtély, de ott állt és határozottan kedvesnek tűnt. Mivel én alapból gyanakvó és nem igazán bizakodó embertípusba tartozom, még akkor sem reagáltam volna pozitívan, ha nem lenne közös múltbeli emlékünk, így meg végképp nem próbáltam ugyan olyan kedves hangot megütni, mint amit ő használt.

- Köszi – szenvtelen hangon válaszoltam neki és már fordultam is el, hogy ne kelljen ránéznem.

- Őszintén mondd már meg nekem, mi bajod van velem? – húzta oda az előttem lévő széket és leült rá lovagló ülésben.

- Jól látod, van valami bajom veled, de szerintem az én dolgom, hogy eldöntsem, hogy ki szimpatikus nekem vagy ki nem.

- De ez így nem fair. Még csak nem is ismersz.

- Nem is akarlak – próbáltam véget vetni a beszélgetésnek.

- De akarhatnál, nem kell ehhez olyan nagy erőfeszítés – ő pedig az ellenkezőjét akarta. Kezdett felidegesíteni.

- Még ahhoz is túl nagy erőfeszítés kellene, hogy egyálalán fontolóra vegyem az ajánlatodat.

Én itt befejezettnek tekintettem a társalgást, ami szerencsére neki is feltűnt és sértetten sétált a mögöttünk lévő padhoz, de nem az ablak mellé ült le, hanem eggyel bentebb, pontosan mögém.

Felvettem a tollamat és elkezdtem firkálgatni a füzetem szélére, szinte az egész óra ezzel telt el, próbáltam kiverni a fejemből a szavait, hogy milyen kedvesen nézett rám és hogy tényleg nem értette, hogy mi bajom van vele. De hogyhogy nem ismer meg? Na jó, ez nem is olyan nagy probléma, ne is ismerjen meg. Azonban ha felismert volna nem lennének gondok vele, sőt, lehet hogy át is ment volna egy másik osztályba. Még mindig gyakran eszembe jutott, hogy azt mondta, a múltja elől menekül. Teljesen ellentmondásos gondolataim voltak, és néha, amikor nem figyeltem oda olyan dolgokra is gondoltam, amikre nem szabadott volna. Próbáltam összeszedni magam és kiűzni a fejemből minden pozitív gondolatot Scott-al kapcsolatban és eddig sikerrel is jártam az emlékeim felidézésével.

Az óra vége hamar eljött, aztán a nap is így suhant el felettem, szinte észrevétlenül.

3. Ajánlat

Lassú léptekkel közelítettem a terem felé, semmi fontos dolgom nem volt odabent. A tanárnővel az ajtóban futottam újra össze, épp a halántékát masszírozta kifelé jövet. Na igen, ez az én osztályom.

- Jobban vagy már? – szólt ahogy észrevett.

- Igen, és a doktornőtől kaptam igazolást az órára – nyújtottam neki oda a kis papírt. Ő megköszönte és már el is tűnt a szemem elől.

Nekidőltem a falnak odakint, hogy ne kelljen olyan hamar bemennem de közel három perccel később meguntam a semmittevést és egy megadó sóhajjal kivágtam magam előtt az ajtót. Belépve hangos zene fogadott, ami a teremben lévő számítógépre volt rákötve. Igaz, ezek be voltak zárva, valahonnan szereztek egy másolatot, amivel bármikor nyitogathatták kedvükre a szekrényt, így a telefonokat ráköthették a kábelre, ami összekötötte a hangszóróval azokat.

Ky a helyén ült, kivételesen egyedül és maga elé bámult a semmibe.

- Mi a baj? – kérdeztem mikor odaértem hozzá.

- Nincs semmi baj, csak gondolkozok – felelte, és kissé elfordította a széket tőlem.

Az olyan percekben, mint ez is a szívem szakadt meg amiatt, hogy éreztem, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy bárki is foglalkozzon velem. Nem lehet kiigazodni rajtam, tényleg teljesen megőrültem. Magamba roskadva ültem és csak vártam. Ez a várakozás lesz a vesztem, egyszer meg fogja unni, hogy semmit nem teszek, bizonyos dolgokkal nem is próbálkozok meg. És rettegtem ettől a perctől, de sehogy sem tudtam belekezdeni a változtatásba. De hát nem kéne olyan sok mindent csinálnom, nem is lehet ez olyan rossz. Lehet hogy tényleg el kellene mennem ahhoz a pszichológushoz, akihez anya minden áron el akar küldeni. De mindenek előtt magamban kell tisztáznom a dolgokat. Vagy legalábbis meg kell próbálnom tisztázni a helyzetet, hogy jobban lássak mindent.

- Beszélgethetünk, ha még áll az ajánlat – fordultam felé, bár már majdhogynem háttal ült nekem, az ablakon nézett ki. Ő a legjobb ember, ha valaki össze van zavarodva, mindig ki tudja választani a fontos információkat és nagyon jó tanácsokat tud adni, akármilyen helyzetben. Eddig bármikor fordultam hozzá a problémáimmal mindenben segített, még ha nem is értettem meg csak néhány hónappal később egy-egy cselekedetének vagy tanácsának okát és értelmét.

De ez a helyzet merőben különbözik az eddigiektől. Nem állhatok elé csak úgy, hogy mindent elmeséljek. Nem is lennék képes nyugodtan beszélni erről senkivel… De megpróbálhatnám csak nagy vonalakban, homályosan megfogalmazva elmesélni neki.

- Szívesen mondanám hogy nem áll – olyan halkan ejtette ki a szavakat hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, ha meg akartam érteni mit mond.

- És ha én szeretnék beszélgetni?

- Én is szeretnék sok mindent – igen, egy tipikus hirtelen hangulatváltozás.

- Kérlek.

Már kezdett kiengedni az ideiglenes bunkó hangulatából, de hirtelen elvonta a figyelmünket valami hangzavar a hátsó padokból.

- Nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! – sikítozott az egyik lány Lily mellett állva.

- Hogy lehet valaki ilyen bunkó – nevetett Lily gúnyosan.

Vele szemben a padon, háttal neki Scott ült és magyarázott valamiről lelkesen. Csak szófoszlányok jutottak el hozzám, de valami esti buliról mesélhetett, ahogy kivettem.

- Hol is tartottam? – kérdeztem visszafordulva Ky-hoz.

- Most jött volna az a rész, amikor igent mondok, ha esetleg figyelemre méltattál volna.

Láttam a szemén, hogy magában már mosolyog, és ki is tört belőle a nevetés.

- Köszönöm – húztam el a szót és futólag megöleltem.

Ő rám mosolygott és elégedetten dőlt hátra. Gyanakvó tekintettel méregettem, volt valami idegesítő abban ahogy egy öntelt mosollyal ivott a vizemből, de ez valahogy sosem tudta megzavarni, és én sem vettem magamra, ez megszokott volt köztünk.

- Gyanús vagy – adtam hangot az érzelmeimnek.

Nem bírta tovább és elnevette magát.

- Te mocsok! Hát tudhattam volna, direkt csináltad ezt az egész jelenetet – korholtam mosolyogva és játékosan belebokszoltam a karjába.

Kísértetiesen hasonló helyzet volt ez, mint a legelső alkalom, amikor önszántamból hozzáértem bárkihez is nyár vége óta.

Már benne jártunk a nyár utolsó hónapjának második felében és borzasztóan meleg volt, szó szerint folyt rólam a víz, és ahogy szétnéztem a teremben ezzel nem én voltam egyedül így. A tankönyvosztásra mentem be az iskolába, egy szandálban és egy ujjatlan lilá-kékes színű virágos ruhában, ami körülbelül a combon közepéig ért le. Ky-al nem beszéltem már körülbelül három hete, de lehetett egy hónapja is. Nem igazán vett rólam tudomást, akárhogy próbáltam elérni.

- Szia – esett be az ajtón az emlegetett szamár és már ölelt is volna meg, ha nem húzódom el előle Hihetetlen, hogy ilyenkor is képes volt hosszú nadrágban besétálni, egy fekete pólóban és a fején egy sapkával. – Na mi a baj?

- Kerestelek.

- Nem értem rá.

- Három hétig? – kezdtem megkérdőjelezni az őszinteségét.

- Három hétig, meg előtte sem – erősítette meg miközben megigazította a fején a sapkát.

- De előtte beszéltünk többször is, sőt – nem hagytam abba, most nem leszek az a lány aki mindent rögtön megbocsájt és egy szót sem szól.

- Hát lehet – és ennyiben hagyta. Többet nem volt hajlandó beszélni a témáról. Akárhányszor próbálkoztam azzal, hogy szóba hozom, egyszerűen levegőnek nézett vagy elsétált mellőlem az ilyen alkalmakkor, ami még rosszabb volt, mintha nem is hoztuk volna szóba, szóval a második alkalom után többször nem is próbálkoztam.

A délelőtt további része szótlanul telt, legalábbis kettőnk között. Mire végeztünk a könyvekkel és a papírokat is leellenőriztük, aláírtuk, már mindenki ott volt az osztályból, és egyre több más évfolyamos arc bukkant fel.

- Hellóka – rohant oda hozzánk egy másik lány, aki szintúgy az osztálytársunk volt, Katy.

- Szia – mosolyogtam rá, és Ky is köszönt neki.

Beszélgetni kezdtek, először arról, hogy milyen meleg van, majd szóba került a nyár.

- És milyen élményekkel lettetek gazdagabbak?- nem lehetett nem észrevenni a perverz élet Ky hangjában. Pont egy olyan témát készült feszegetni, amihez egyáltalán nem volt kedvem.

- Háát, nem is tudom, hogy illik-e ilyenekről beszélni így – nevette el magát Katy.

- Nekem illik – vigyorgott rá Ky.

- Áh, inkább hagyjuk a témát – pirult el Katy, ami beszédesebb volt mindennél, amit mondott.

- És veled miújság, Des? – húzta fel az egyik szemöldökét felém nézve.

- Ugyan mi lenne – vágtam rá talán egy kicsit túl idegesen.

- Hát valaminek muszáj lennie, látom rajtad – húzta kurta félmosolyra a száját.

- Nincsen semmi – mondtam nyomatékosan és beleöklöztem a vállába.

A nap további része meglehetősen eseménytelenül telt, próbáltam bujkálni Scott elől, és nem törődni senkivel. Most a szokásosnál is bunkóbb voltam, amit többen meg is jegyeztek, de még mindig hidegen hagyott a dolog. Azt hiszem volt valami gond velem, hogy ennyire nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, de ez a gondolat sem maradt meg túl sokáig a fejemben.

2. Menekülés a múlt elől

Pár perccel később visszasétáltunk a terembe, mivel már jobban éreztem magam. Elhatároztam, hogy összeszedem magam és nem csinálok nagy ügyet ebből az egészből. Ha nem jön rá, hogy ki is vagyok valójában, nincs semmi gond, mivel itt mindenki azt gondolja, hogy bunkó és zárkózott vagyok a nyár óta, bár az okát nem ismerik a viselkedésemnek. Mivel azonban ki sem akarják deríteni, nem méltatom őket annyira sem, hogy próbáljam megértetni velük, hogy mindent okkal teszek.

Ky egy röpke pillanatra megérintette a vállamat, hogy megnyugtasson, és örömmel konstáltam, hogy már nem rezzenek össze minden egyes érintésére. Ky elég közvetlen ember, aki szeret ölelgetni másokat, és gyakran érintésekkel fejezi ki az érzelmeit.

Beléptünk az ajtón, de nem méltattak figyelemre, mindenki elfoglalta magát, telefonokkal a pad alatt, pad felett elrejtve vagy halkan beszélgetve esetleg rajzolgatva. Az ofő lelkesen magyarázott, én pedig csak hallgattam a hangját, arra koncentráltam, amiről beszélt és igyekeztem minden szót memorizálni, hogy ne tudjak gondolkozni. Na meg talán később jól jönnek ezek az információk, de sosem írtam le az ilyen adatokat, amiket az első nap elmondtak, osztályfőnök legalább háromszor elmondta még a további napok folyamán az adott eseményig az összes tudnivalót.

A csöngetés megváltásként érte az osztályt, mindenki belevetette magát a szünetbe mivel időben megszabadultunk a tanárunktól. Én próbáltam felidézni, hogy milyen óra a következő, és sajnálattal jöttem rá, hogy irodalom lesz. Sosem voltam kifejezetten oda a könyvekért, versekért, főleg nem költők életrajzáért. A különböző kifejezésekkel és megtanulandó fogalmakkal pedig egyenesen ki lehetett kergetni a világból.

A szünet elég érdekesen telt, elég sokan kerültek a padunk közelébe, mindenki meg szeretett volna ismerkedni az új sráccal. Én már épp elhatároztam hogy amíg be nem csöngetnek kiülök az ablakba vagy kimegyek sétálni, mikor megütötte a fülemet egy érdekes részlet.

- Tulajdonképpen miért költöztél ide? – hangzott a kérdés Lily-től.

- Bonyolult – mosolygott a lányra Scott.

- Ahhoz csak nem elég bonyolult, hogy ne értsük meg – csengett a hangja határozottan. – Anyukáddal volt valami gond?

- Dehogy, nem volt semmi vele – lassan kezdte felkapni a vizet, de mielőtt észrevették volna már mosolygósra váltott. – Mondhatjuk úgy is hogy a múltam elől menekülök – nevette el magát.

Engem azonnal kirázott a hideg, és nem bírtam elsétálni onnan, egyszerűen hallani akartam hogy mit mond ezzel kapcsolatban.

- És ezt hogy értsük? – kérdezte kacéran Lily. Azt hiszem megtetszett neki Scott. Bár Lily-vel nem voltam jóban régen sem, még neki sem kívántam, hogy bármi is legyen közte és Scott között. De hát Lily elhitte, hogy mindenki, aki kicsit is jól néz ki tökéletes ember, nem ismerte be egyetlen hibáját sem, és magát is tökéletesnek látta. Vékony lány volt, és magas, 170 cm körüli, és a kellő helyeken előnyösen telt volt, hosszú egyenes szőke haja volt és mindig legalább fél kiló smink borította az arcát. Állandóan tökéletes manikűrje volt, és néha hetente új műkörmöket készíttetett magának.

Scott pedig, hát nagy bosszúságomra elég jól nézett ki. Az első ami felvonja a figyelmet rá ha felé nézel az a tekintete, szürkéskék szeme megfogja az ember tekintetét. Az orra határozott vonalú, de nem túl nagy, és a szája is vékony, de nagyon jól néz ki az arcával együtt. Van egy sajátos kisugárzása, olyan érzése támad az embernek ha rápillant, hogy félnie kell tőle de ez nagyon is vonzóvá teszi a lányok számára. Nagyon magas volt, ránézésre talán több mint 190 cm, a legmagasabb az osztályban. Emellett vékony volt, de erős is, látszottak a pólóján át is az izmai. Sötétkék feszülős pólót viselt szürke csőfarmerrel, és egy elég márkás tornacipővel. Tökéletes az ilyen a Lily-féléknek.

- Hát vannak bizonyos dolgok amikről nem szívesen beszélek, és a múltamat hagytam ott, amit nem is bánok. Nem akarok visszanézni, nem igazán érdekel már semmi. Ami megtörtént az megtörtént, nem tudok semmit semmissé tenni, csak ezt nem fogják fel az emberek, arról meg már nem tehetek – kacsintott Lily-re, ami elvette az egész monológjának az élét, mindenki nevetett rajta. Én viszont még mindig ugyan úgy ültem ott egyedül. Ky beszélgetett valakivel a terem másik felében, én meg egyedül maradtam.

A csengőszóra lassan mindenki a saját helyére szállingózott de Ky még az ajtó mellett várt, a folyosón lévő haverjával beszélgetett.

- Öhm, bocsi – ragadta meg a vállamat valaki. Összerezzentem, és néhány kép villant az emlékezetembe, amikre soha többet nem akartam emlékezni. Mozdulatlanul ültem, amíg bevillant a rövid jelenet, és még az elhangzott szavak visszhangjával a fülemben fordultam hátra. Gyilkos dühvel néztem a kék szemébe, ami ebben a fényviszonyban, hogy besütött a nap inkább tűnt élénk kéknek, mint szürkének.

- Tessék? – próbáltam megfékezni az indulataimat de így is csak egy morgás-szerű hang jött ki a torkomon.

- Nem akartalak megzavarni, csak izé.. Olyan ismerősnek tűnsz, találkozhattunk már valahol? – megdöbbent ugyan a hangsúlyomtól, rövid szünetet tartott a kérdés előtt, de csak feltette.

- Nem ismerlek sehonnan – válaszoltam és már fordultam volna vissza, amikor újra megszólalt.

- Pedig egy ilyen lányt biztos nem felejtenék el – és rám kacsintott.

- Jobb lenne ha megtennéd – csattantam rá és az indulattól remegve fordultam egy hirtelen mozdulattal a padomhoz. Hogy merészel így beszélni velem? Még hogy emlékszik rám… És ez az „ilyen lány” mire utalt? Fogcsikorgatva dobtam ki egy kék tollat az irodalom füzetemre. Könyv nem volt nálam, sem szöveggyűjtemény, bár lehet hogy kellett volna hozni, nekem nem volt kedvem azzal fáradni hogy behozzam.

- Bolond vagy - Ky értetlenkedve ült le mellém és csak ennyivel kommentálta az állapotomat.

- Meghiszem azt – érkezett a válasz a legváratlanabb helyről, Scott-tól.

Rácsaptam egyet az asztalra és a telefonomat felkapva a padról kisétáltam a teremből. Sajnos épp velem szembe jött a tanár a folyosón, így elő kellett neki adnom hogy nem érzem jól magamat és az asztmámra hivatkoztam, ő pedig javasolta hogy menjek le az orvoshoz, én pedig örömmel eleget tettem a kérésének.

Az iskolánk több épületből állt, de a főépület egy hatalmas téglalap alapú terem volt, aminek a két hosszabb oldalán helyezkedtek el a termek jobb és bal oldalra nyílva a földszinten és még két emeleten, az ajtókat pedig egy szélesebb folyosó kötötte össze egymással a felső két szinten és egy körülbelül egy méter magasságú korlát volt az oldalukon biztonsági okokból. A földszinten természetesen nem kellett folyosó, mert egy nagy egybenyitott tér volt lent, székekkel, padokkal és fotelekkel.

A bejárat egy hatalmas kétszárnyú ajtó volt, és ezen a falon nem voltak sem termek, sem folyosó, csak hatalmas tejüveg ablakok az ajtótól fentebb, ahová már nem értek el az emberi kezek. Alatta hirdetőfal volt, faliújság és rengeteg tabló egészen az ablak aljáig. A tablók még a többi folyosón is ott voltak, és a lenti falakon is. Az ajtóval szemben lévő rövidebb falon is volt néhány kép, tabló de nem igazán látszottak, mert a lépcső volt ott, mind két oldalra le lehetett jönni fentről, a folyosók is ott értek össze.

Én a második emeletről, azon belül a bal oldalról sétáltam le a lépcsőkön és az üres és meglehetősen csöndes folyosón sétáltam a cipőmmel alig csapva zajt. Egy felhajtott aljú világoskék farmer volt rajtam, ami néhány helyen ki volt szaggatva egy pántos kissé bő tengerkék feliratos pólóval. Még mindig olyan meleg volt, mintha nyár lenne, pedig már szeptember második hetében jártunk, és ez nem igazán segített belerázódni az iskolába.

Tovább lépkedtem, le az utolsó lépcsőfokokon és a jobbra nyíló ajtón át kiléptem egy huzatos folyosóra, ahonnan további ajtók nyíltak, mint mosdók és takarítószertár az egyik oldalon, a másikon pedig a büfé és az ebédlő ajtajai és egy állandóan bezárt ajtó volt, aminek nem tudtuk, hogy milyen funkciója van. Innen nyílt az átjáró a másik épületbe, vagy ki az udvarra, ahonnan a tornatermet lehetett megközelíteni.

Én a másik épületbe vezető útra léptem, és egy kanyar után egyből azon a folyosón voltam, ahol az orvosi szoba. Leültem a folyosón kirakott székek egyikére, mert még nem volt kedvem bemenni. Mint kiderült ez jó ötlet volt tőlem, mert az iskolaorvos épp most sétált be a folyosóra egy szendviccsel a kezében.

- Jaj rám vársz? Ugye nem várattalak meg nagyon? Túl sokan voltak a szünetben, most volt időm kiszaladni venni egy kis szendvicset és meginni egy kávét – mentegetőzött.

- Nem, semmi gond, csak most értem ide – mosolyogtam rá. Már elég jól ismertük egymást, az összes tesiórás sérülésemmel ide küldtek, meg az egészségügyi állapotom miatt több órát töltöttem el már itt az elmúlt három évben.

- Megint a szokásos? – kérdezte immár az aszalnál ülve, mikor még be sem léptem mögötte a szobába.

- Igen – feleltem, és próbáltam a kérdésekre válaszoláskor úgy alakítani a szavakat, hogy ne kelljen hazudnom. Nem szoktam hazudni, mivel mindig úgy alakítom a szavaimat, hogy el legyen bennük rejtve az igazság.

Miután megbeszéltük a helyzetet leülhettem a sarokban elhelyezett egyik székre és pihentem egy kicsit a nyitott ablaknál beáramló langyos levegőt belélegezve. Igazából tényleg rosszul éreztem magamat, és ez a kis idő segített rendbe rakni a gondolataimat. Muszáj leszek valamit lépni az ügyben, de jelenleg kitartok amellett, hogy nem szólok neki semmiről, kerülök mindenféle kommunikációt vele és akkor nem lehet semmi baj. Ezzel biztattam magam, mikor a csengetés előtt néhány perccel újra felfelé vettem az irányt egy az órára szóló igazolással a kezemben.

1.Új osztálytárs

Sziasztok! Itt is lenne az első rész, ha tetszett írjatok komit, vagy pipáljatok.

A design nemsokára elkészül, már megrendeltem, szóval egy kis türelem és akkor érkezik a chat is.

Jó olvasást!

- Na szia Des - köszönt rám hangosan Kyle, és levágta magát a székébe a bal oldalamon, rögtön az ablak mellett ült. A táskáját nem éppen elegáns mozdulattal juttatta a széke mellé a földre és előszedve belőle néhány dolgot, a baseball sapkáját ledobva a padra a szokásos trehányságával kényelembe helyezte magát. Azt hiszem két függősége volt, a sapkák és a napszemüvegek, mindkettőből volt neki jó néhány darab, egyszerűen oda és vissza volt az összes ilyen kiegészítőért.

Úgy látszik nem csak nekem van ezen a gyönyörű reggelen kifejezetten rossz kedvem. Még nem szoktam bele teljesen az iskolába, szeptember második hetében nem meglepő, hogy minden diák bambán és szabadba - vagy legalábbis otthonra - vágyódó tekintettel szenvedi végig a napokat.

- Szia Ky - köszöntem de nem néztem rá. Örültem, hogy mellettem ül de néha túl sok tudott lenni. Elég akaratos és makacs fiú, amivel engem az őrületbe tud kergetni.

- Milyen volt a hétvége? - kérdezte, és hallottam a hangján hogy mosolyog. Tehát valamit el szeretne mesélni. Közben elkezdett a pulcsijával babrálni, egy sima fekete kapucnis pulcsi volt rajta, és feltűrte mindkét ujját a könyökéig a pulcsinak. És megláttam azokat a dolgokat, amiket annyira szeretek rajta, talán a legjobban a szeme után. Tetoválások. Rengeteg tetoválás, mindkét karján, különböző szimbólumok, szavak, mind saját jelentéssel. Külön történetet hordoz az összes magával, és egy kerek egész mintát alkotnak együtt, ami egyedivé és sajátossá teszi őt.

- Semmi különös nem volt. A tiéd? - kérdeztem rá még mindig a karjait bámulva, mire izgatottan elemezni kezdte hogy külföldön élő rokonjai látogatták meg őt és az anyukáját, mivel már nagyon rég találkoztak, a nyáron sem tudtak eljutni egymáshoz. Mivel ilyen lelkes hangulatba váltott én is próbáltam pozitívabbá válni, de nem igazán jártam sikerrel. Kyle mindig is ilyen volt, egyik percben még halálosan ideges, a következőben pedig önfeledten nevetgél valami totális hülyeségen.

Elbeszélgettük az időt, és már be is csöngettek. Reflexből az órára néztem, és természetesen most is késett körülbelül három percet. Körbenéztem a teremben, ahol két padtömb volt, mindkét oldalon két-két paddal, négy sorban egymás mögött. A falak eredetileg fehérre lehettek festve, ma már a portól és a mocsoktól ami valamilyen úton-módon rákerült inkább szürkének mondanám. Legelöl a tábla felett, körülbelül középen lógott az óra, tőle balra egy viszonylag nagy fa tábla helyezkedett el, rajta mindenféle szórólap, program és egyéb nekünk fontos papírok, a táblától jobbra pedig volt egy szekrény, amiben elméletben könyveket tároltunk, bár fél pár tornacipő, szakadt térképek és egy törött falióra is volt benne. A jobb oldali falon volt a bejárat a terembe, és a jobb oldali padtömb a falhoz volt nyomva, amin képek, térképek voltak felakasztva. A bal oldalon a falat négy hatalmas ablak borította, amiből csak a legelöl lévőt lehetett kinyitni, mert a középső kettő be volt zárva, a hátsónak pedig letörtünk még tavaly a kilincsét, így nem lehet se kinyitni, se rendesen becsukni, de úgy gondoljuk hogy erről senki nem tud mivel még nem érkeztek karbantartók a helyzet megjavítására. Az osztályban csak 26-an voltunk, így volt jó néhány szabad hely, ahol nem ült senki, de szétszórva helyezkedtek el a különböző klikkek csoportjai. Én Kyle-al a bal oldali padtömb második padsorjában ültem.

Első óránk az osztályfőnökkel volt, aminek őszintén senki nem örült, de legalább nem azzal kezdődött a hétfő reggel, hogy egyből valami húzós óra, például töri vagy matek. Az ofő, egy ötvenes éveiben járó festett szőke vidám nő volt, legalábbis tanórán kívül. Egyben ő volt a matek és fizika tanárunk is, azok az órák azonban kész rettegésben teltek. Viszonylag magas volt, bár állandóan magassarkút hordott és elég vékony alkata volt.

Aznap épp egy virágos narancssárga bokáig érő szoknya volt rajta egy fehér inggel és egy vajszínű telitalpú szandállal. Mindig is elég merészen öltözködött, már az udvar vagy folyosó másik végéből könnyen ki lehetett szúrni az élénk, rikító vagy éppen nagyon nem hozzá és a korához illő ruhadarabok miatt.

Hamarosan meg is érkezett, legalábbis az ajtó hangos csattanásából ítéltem, vagy ügyetlenkedésből, vagy idegeskedésből de mindig becsapta maga után az ajtót. Rossz előérzettel néztem fel rá, egész reggel éreztem, hogy valami nem lesz rendben az előttem álló nappal. Az osztály suttogott, mindenki mozgott, nézelődött, de ez megszokott volt nálunk.

Csak a figyelmetlenségem és passzív állapotom miatt történt, hogy mikor már álltunk és majdnem elkezdődött a jelentés, vettem észre hogy Kyle az oldalamba bök, és a fülemhez hajolva suttog.

- Nézd már, ott van egy fiú.

- Na nem mondod, van itt néhány fiú - suttogtam vissza neki feltűnésmentesen, de kicsit irritált a közelsége.

- Bolond, ezt nem tudom hogy ki. Lehet hogy új srác - szemlélődött.

Ekkor már ránéztem Kyle-ra, nem tudtam mire vélni ezt a nagy izgatottságát, és ezzel egy időben pedig az osztályfőnök megszólalt:

- Na üljetek csak le. Egy boldog hírrel szolgálhatok nektek, érkezett egy új osztálytársatok! - szinte már ujjongott ahogy közölte a hírt velünk. Én a padomon pakolásztam a tolltartómban, nem igazán izgatott a helyzet, majd látom még eleget az új srácot az elkövetkező két évben.

- Bemutatkozhatnál pár szóban, honnan jöttél, mi célból, hogy hívnak és társai - biztatta ofő az új srácot.

- Hát sziasztok, Scott vagyok és nemrég költöztem ebbe a városba, bár eddig is töltöttem itt elég sok időt, a szüleim elváltak és apa él itt, vele élek együtt most. Ezt az iskolát választottam, sok jót hallottam róla - kezdte.

- Hazugság, mindenhol csak hazugság - szólt közbe mártír hangon egyik osztálytársunk, akiről köztudott tény, hogy utálja az iskolát. A beszólását halk nevetgélés követte, beindult a suttogás az előbbi csöndet megtörve, de én nem tudtam nevetni. Még csak mosolyogni sem

- No de Martin - csattant fel ofő. - Kérlek folytasd, és maradjatok csöndben. Legalább ennyivel tiszteljétek meg az új osztálytársatokat!

- 18 éves vagyok, februárban töltöttem be. Asszem ennyi - fejezte be.

Már az első hangot meghallva, ami kijött a torkán megdermedtem ültemben. Ezt a hangot akárhonnan felismerném. Hirtelen felkaptam a fejemet és ránéztem, közben magamban könyörögtem, hogy ne legyen igaz a sejtésem. Egészen biztos nem lehettem semmiben, hiszem a legelső - és egyben utolsó - találkozásunk is sötétben történt, lassan egy hónapja. De a hangja, az a hang, azóta a legtöbb éjszaka hallom a fejemben elalvás előtt, néha pedig az álmaimba is beférkőzik, vagy újra lejátszva az eseményeket, vagy esetleg valami változással, amitől csak még rosszabb lesz a helyzet. Próbálom túltenni magam az eseten, de valahogy nem tudom kiverni a fejemből azt az estét.

Ahogy végigpásztázta a termet a szemével már kezdtem kissé gyorsabban venni a levegőt, ahogy pedig egy fél pillanatra találkozott a tekintetünk teljesen pánikba estem. Neki nem tűnt fel, hogy látott már valahol, mivel látni nem is láthatott valami sokat belőlem, de én sajnos rájöttem az igazságra.

- Des - szorította meg az alkaromat Kyle. - Mi a baj?

- Se-semmi - dadogtam és próbáltam összeszedni magamat. Több-kevesebb sikerrel folytattam az akciót.

- Na akkor foglalj helyet valahol - noszogatta az ofő, már kezdte volna az osztályfőnöki órát. Szeptember második hétfője volt, de már annyi minden megbeszélnivalónk volt, hogy azt sem tudta hol áll a feje, főleg hogy egy új fiú is érkezett közénk.

Scott elindult, közben végignézve az egyes embereken, valakit több, valakit kevesebb ideig nézett. Lassan sétált hátrafelé, körülbelül középen, nem sokkal a második padsor mögött megállt és nézelődött az osztályfőnök pedig türelmetlenül ciccegett.

Én ismét kezdtem bepánikolni, próbáltam úgy kinézni, mint aki jól van, de tudtam, hogy az arcom teljesen sápadt, és a levegőt is szabálytalanul vettem.

A mögöttünk lévő padsorban két lány ült csak, a terem belseje felé, Scott pedig pontosan Kyle mögé ült be az ablak mellé egy határozott mozdulattal.

- Én ezt nem bírom - gondoltam magamban és lehajtottam a fejemet a két karomra, próbáltam nem elkezdeni fulladozni. Már nagyjából jól elbántam a hasonló helyzetekkel, egyszer volt pánikrohamom a közelmúltban, de az asztma miatt is meg kellett tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket.

- Jól vagy? Mit nem bírsz? - rémült meg egy kissé Kyle. Hoppá, akkor nem csak gondoltam, hanem ki is mondtam.

- Minden oké - néztem rá fél szemmel a hajam mögül. Mire rájöttem, hogy ezt valószínűleg nem látja már akcióba is lendült, de nem hagytam hogy ő simítsa ki a hajamat az arcomból, én intézkedtem az ügyben.

Így a padon fekve már sokkal kellemesebb volt, főleg ha nem vettem tudomást róla.

- Desiree! - csattant fel az ofő.

- Tanárnő nem érzem jól magam - panaszkodtam neki, mire ő kiengedett és még Kyle is kikísérhetett. Kifelé menet vetettem egy futó pillantást Scottra, de ő épp hátrafelé nézve beszélgetett a leghátsó padsorban ülő lányokkal, ők voltak a "menők" az osztályban.

- Úgy gondolom délután beszélgetni fogunk drága - vetette oda megsértetten Ky. Na igen, mint már említettem, lehetetlen kiismerni a hangulatingadozásai miatt.

- Hát nem igazán tartom jó ötletnek, legalábbis olyan értelemben, ahogy te gondolod - utaltam az elkövetkezendő faggatózásra.

Lassan sétáltunk a folyosón, elértünk a mosdóig, ahová bementem, mert egy kis magányra vágytam és nekidőltem a hűvös csempéknek miközben rápillantottam a tükörképemre. Szörnyen sápadt voltam, még az elképzelésemnél is rosszabban néztem ki. A barna szemem kicsit csillogott az elfojtott könnyektől, de nem sírhattam. Már lassan egy hónapja nem sírtam, nem tehetem meg hogy egy ilyen kis dolgon kezdek el sírni. Szánalmas lenne. Ezekkel a gondolatokkal fogtam össze a hosszú hajamat egy lófarokba, mostam meg az arcomat és egy gyors törölközés után visszasétáltam Ky-hoz.

Prológus

Desiree meglehetősen bosszúsan huppant le a székébe a második padsorba. Mellette jobb oldalon egy üres szék ácsorgott, és kapva az alkalmon ledobta rá a fekete-fehér hátizsákját. A bal oldala még nem volt foglalt, a padtársa az első sorban cseverészett néhány másik osztálytárssal.

Desiree-t senki nem vette figyelembe, elsétáltak mellette de nem néztek rá, egész napokat töltöttek összezárva vele, de nem szóltak hozzá. És Desiree-nek ez volt a lehető legjobb megoldás.

Persze nem volt ez mindig így, az előző három évben a gimnáziumi osztályának egyik legbőszavúbb, legvidámabb lánya volt, akit mindenki szeretett, mindenkivel beszélgetett és egyik klikkhez sem tartozott igazán. Ebből adódóan igaz barátai, vagy legjobb barátnője sem volt, de ez nem zavarta meg abban, hogy kitartóan ragaszkodjon a mellette ücsörgő fiúhoz. Soha senkit nem szeretett még annyira, mint ezt a fiút, aki csak úgy berobbant a gólyatáborban azzal, hogy utálja őt, mindenféle különleges ok vagy háttér információ nélkül, hiszen még egymás nevét sem tudták, ez volt az első találkozásuk. Ez felkeltette Desiree figyelmét és innentől kezdve olyan kapcsolatuk lett, ami felváltva az utálat és határtalan szeretet között mozgott, legalábbis a fiú részéről.

Ez a hullámvasút szerű kapcsolat is megtette a hatását, de végül nem ez taszította Desiree-t a jelenlegi állapotába, hanem a múlt történései, amik nem is olyan régen történtek.

Mindenkinek van egy sötétebb korszaka, mindenki rendelkezik titkokkal, szégyellni való múlttal.

Legalábbis Desiree így gondolja, és ez a gondolat okkal keletkezett a fejében. A múltja juttatta őt abba a helyzetbe, amelyikben egyedül üli végig a napokat, esetleg egyetlen barátjával, aki néha ott van neki, néha nincs.
Amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, épp nem volt ott. Hívhatta, nem vette fel a telefont, kereshette, sosem ért rá, nem szólt hozzá, elküldte és ezzel nagy hibát követett el. Eleinte így vélekedett de később Desiree nem okolta őt, megszokta már, hogy mindig ez történik vele, de ez egyszerűen több volt a soknál. Az elkeseredettség és azok a problémák amik épp az életét tették tönkre együttesen kialakítottak egy falat Desiree-ben.

Az eset után önként senkivel nem beszélt, nem ért hozzá másokhoz és merengve ült a helyén, vagy zenét hallgatott. Kevesen tudják, hogy néha amikor olyan elgondolkozónak tűnt nem is gondolkozott, csak ült és nem gondolt semmire. Nem érzett semmit.

A falak egyre vastagabbak lettek és Desiree egyre nehezebben létesített kapcsolatot bárkivel is.

Az egyetlen személy aki beférkőzött a fal mögé egy piciny résen, a fiú volt, aki a bal oldalán ült. A fiú, akinek annyi anyajegye volt, hogy nem lehetett megszámolni. A fiú, aki a világ leggyönyörűbb zöld szempárjával rendelkezett, akinek a hangját órákig el lehetett hallgatni, akit megérte szeretni minden rosszon keresztül, mert ő volt az egyetlen aki megpróbálkozott a falak összetörésével. Még ő sem járt sikerrel, pedig őszintén próbálkozott. Néha erősebben, néha gyengébben de nem adta fel.
Desiree gyakran gondolt arra, hogy ha a fiú egyszer feladná a próbálkozást egyszerűen csak ott maradna egyedül, bezárva a falak mögé, és tényleg megőrülne.