6. Az első lépés

Gyorsan döntöttem, nem igazán gondoltam bele, hogy mire is készülök.

Odaléptem Ky elé és szorosan megöleltem. Az első néhány másodpercben még teljesen megdöbbenve álltunk mind a ketten, nekem pedig meglepően nagy szenvedés volt. Már épp el akartam hátrálni tőle, amikor megmozdult és ő is átölelt engem a két karját a hátamon összefonva. Az arcomat a mellkasához nyomtam. Ahogy az egyik kezével lassan simogatta a hátamat elkezdtem újra sírni addig, amíg már úgy éreztem, hogy soha többet nem leszek képes sírni. Percekig vagy órákig ácsorogtunk így, amikor elengedett és hátralépett, nekidőlve a padnak mögöttünk.

- Na azt hiszem beszélgethetnénk egy kicsit – javasolta már ki tudja hányadszor, én pedig egyet értettem vele. Közben küldtem egy sms-t anyának, mielőtt meggondolhattam volna magamat.

Épp sétáltunk kifelé a suliból mikor elkezdett rezegni a telefonom.

- Szia anya – szóltam bele.

- Komolyan? – kérdezte reménykedve.

- Igen, komolyan – erősítettem meg.

- Jajj, hát olyan boldog vagyok  – kezdte, de közbeszóltam.

- Anya még mielőtt meggondolom magam légyszi.

- Oké, oké – nevette el magát. Örültem, hogy megint nevetni hallom.

- Aludj már nálunk – tátogta Ky felém. Soha nem aludtam még nála, sőt, egy fiúnál, de még lánynál sem aludtam még soha, így ez egy kicsit zavarba hozott.

- Öhm, anya, azt hiszem hogy… Aludhatok Ky-nál ma?

- Hát nem gondolom azt, hogy ez jó ötlet. Várj csak, Ky a barátod?

- Nem dehogy, anya – nyugtattam meg.

- Na jó, akkor talán, de még meg kell gondolnom. Jajj, tudom ki ő, az osztálytársad ugye, akiről már meséltél többször. De akkor más volt a neve, nem? Valami Kyle. Na mindegy, elmehetsz hozzá, majd később hívlak, megbeszélem apáddal, szia.

Már le is tette a telefont. Ky érdeklődve nézett rám én pedig tájékoztattam a helyzet állásáról, így feléjük vettük az utunkat. Sokkal közelebb lakott az iskolához, mint én, körülbelül három perc alatt el is értünk a házuk elé.

- Remélem nem zavarok – törtem meg a csöndet mikor a lépcsőn sétáltunk felfelé az első emeletre.

- Dehogy is, anya ilyenkor főzni szokott, meg pihen a szobájában.

Ekkorra már megérkeztünk az ajtó elé, ahol Ky kinyitotta az ajtót a kulcsával és beengedett maga előtt. Már többször jártam náluk és ő is volt már nálunk, így ismertem a járást.

- Szia anya! Itt van Des is – kiabált be Ky. Aztán rájött, hogy ilyen vékony falakkal rendelkező panelházban nem szerencsés kiabálni, főleg hogy egy terhes nő van a szomszédban. Körülbelül két hét múlva fog szülni, és próbál pihenni amennyit csak tud.

Hát igen, egy kisgyerek meglehetősen sok álmatlan órát és fárasztó délutánt tud okozni, ezt a saját káromon tapasztaltam, mikor anya és apa bejelentették, hogy szeretnének még egy gyereket. Én korán születtem, anya húsz éves volt, amikor megszülettem, és apával ezért házasodtak össze, mint később megtudtam. Azonban 14 éves koromban megszületett a húgom, Quinn, aki egy csodálatos kislány, de  néha nagyon sok baj van vele.

Nem tudom, hogy miért akartak ennyi évvel később egy másik gyereket anyáék, talán hogy helyretegyék amit elrontottak velem, vagy hogy már felnőtt fejjel tisztán látva a helyes módon neveljenek fel egy másik gyereket. Sokszor éreztem azt, hogy nem elégedettek velem a szüleim, de tudtam, hogy így is szeretnek. Fájdalmas volt azonban elfogadni, hogy egy újabb próbát akartak tenni, hogy bebizonyítsák, hogy velem van a baj, nem pedig velük és a nevelési módszereikkel.

Ilyen gondolatokkal ücsörögtem a kanapén, ahogy néztem hogy Ky miként vesz elő egy poharat nekem és önt bele vizet, a sajátjába pedig kólát. Már meg sem kérdezte, én mindig vizet ittam, akár otthon voltam, akár máshol.

Leült mellém és bíztatóan megütögette a térdemet.

- Na hadd halljam – helyezte kényelembe magát mellettem.

- Őszinte leszek hozzád. Nem akarok beszélni róla, meg eddig sem beszéltem róla, és nem is beszélnék – kezdtem össze vissza magyarázni a helyzetet.

- Nyugi, csak lassan.

- Hol kezdjem?

- Mondjuk az elején.