Pár perccel később visszasétáltunk a terembe, mivel már jobban éreztem
magam. Elhatároztam, hogy összeszedem magam és nem csinálok nagy ügyet ebből az
egészből. Ha nem jön rá, hogy ki is vagyok valójában, nincs semmi gond, mivel
itt mindenki azt gondolja, hogy bunkó és zárkózott vagyok a nyár óta, bár az
okát nem ismerik a viselkedésemnek. Mivel azonban ki sem akarják deríteni, nem
méltatom őket annyira sem, hogy próbáljam megértetni velük, hogy mindent okkal
teszek.
Ky egy röpke pillanatra megérintette a vállamat, hogy megnyugtasson, és
örömmel konstáltam, hogy már nem rezzenek össze minden egyes érintésére. Ky
elég közvetlen ember, aki szeret ölelgetni másokat, és gyakran érintésekkel
fejezi ki az érzelmeit.
Beléptünk az ajtón, de nem méltattak figyelemre, mindenki elfoglalta magát,
telefonokkal a pad alatt, pad felett elrejtve vagy halkan beszélgetve esetleg
rajzolgatva. Az ofő lelkesen magyarázott, én pedig csak hallgattam a hangját,
arra koncentráltam, amiről beszélt és igyekeztem minden szót memorizálni, hogy
ne tudjak gondolkozni. Na meg talán később jól jönnek ezek az információk, de
sosem írtam le az ilyen adatokat, amiket az első nap elmondtak, osztályfőnök
legalább háromszor elmondta még a további napok folyamán az adott eseményig az
összes tudnivalót.
A csöngetés megváltásként érte az osztályt, mindenki belevetette magát a
szünetbe mivel időben megszabadultunk a tanárunktól. Én próbáltam felidézni,
hogy milyen óra a következő, és sajnálattal jöttem rá, hogy irodalom lesz.
Sosem voltam kifejezetten oda a könyvekért, versekért, főleg nem költők
életrajzáért. A különböző kifejezésekkel és megtanulandó fogalmakkal pedig
egyenesen ki lehetett kergetni a világból.
A szünet elég érdekesen telt, elég sokan kerültek a padunk közelébe,
mindenki meg szeretett volna ismerkedni az új sráccal. Én már épp elhatároztam
hogy amíg be nem csöngetnek kiülök az ablakba vagy kimegyek sétálni, mikor
megütötte a fülemet egy érdekes részlet.
- Tulajdonképpen miért költöztél ide? – hangzott a kérdés Lily-től.
- Bonyolult – mosolygott a lányra Scott.
- Ahhoz csak nem elég bonyolult, hogy ne értsük meg – csengett a hangja
határozottan. – Anyukáddal volt valami gond?
- Dehogy, nem volt semmi vele – lassan kezdte felkapni a vizet, de mielőtt
észrevették volna már mosolygósra váltott. – Mondhatjuk úgy is hogy a múltam
elől menekülök – nevette el magát.
Engem azonnal kirázott a hideg, és nem bírtam elsétálni onnan, egyszerűen
hallani akartam hogy mit mond ezzel kapcsolatban.
- És ezt hogy értsük? – kérdezte kacéran Lily. Azt hiszem megtetszett neki
Scott. Bár Lily-vel nem voltam jóban régen sem, még neki sem kívántam, hogy
bármi is legyen közte és Scott között. De hát Lily elhitte, hogy mindenki, aki
kicsit is jól néz ki tökéletes ember, nem ismerte be egyetlen hibáját sem, és
magát is tökéletesnek látta. Vékony lány volt, és magas, 170 cm körüli, és a
kellő helyeken előnyösen telt volt, hosszú egyenes szőke haja volt és mindig
legalább fél kiló smink borította az arcát. Állandóan tökéletes manikűrje volt,
és néha hetente új műkörmöket készíttetett magának.
Scott pedig, hát nagy bosszúságomra elég jól nézett ki. Az első ami
felvonja a figyelmet rá ha felé nézel az a tekintete, szürkéskék szeme megfogja
az ember tekintetét. Az orra határozott vonalú, de nem túl nagy, és a szája is
vékony, de nagyon jól néz ki az arcával együtt. Van egy sajátos kisugárzása,
olyan érzése támad az embernek ha rápillant, hogy félnie kell tőle de ez nagyon
is vonzóvá teszi a lányok számára. Nagyon magas volt, ránézésre talán több mint
190 cm, a legmagasabb az osztályban. Emellett vékony volt, de erős is,
látszottak a pólóján át is az izmai. Sötétkék feszülős pólót viselt szürke
csőfarmerrel, és egy elég márkás tornacipővel. Tökéletes az ilyen a
Lily-féléknek.
- Hát vannak bizonyos dolgok amikről nem szívesen beszélek, és a múltamat
hagytam ott, amit nem is bánok. Nem akarok visszanézni, nem igazán érdekel már
semmi. Ami megtörtént az megtörtént, nem tudok semmit semmissé tenni, csak ezt
nem fogják fel az emberek, arról meg már nem tehetek – kacsintott Lily-re, ami
elvette az egész monológjának az élét, mindenki nevetett rajta. Én viszont még
mindig ugyan úgy ültem ott egyedül. Ky beszélgetett valakivel a terem másik
felében, én meg egyedül maradtam.
A csengőszóra lassan mindenki a saját helyére szállingózott de Ky még az
ajtó mellett várt, a folyosón lévő haverjával beszélgetett.
- Öhm, bocsi – ragadta meg a vállamat valaki. Összerezzentem, és néhány kép
villant az emlékezetembe, amikre soha többet nem akartam emlékezni.
Mozdulatlanul ültem, amíg bevillant a rövid jelenet, és még az elhangzott
szavak visszhangjával a fülemben fordultam hátra. Gyilkos dühvel néztem a kék
szemébe, ami ebben a fényviszonyban, hogy besütött a nap inkább tűnt élénk
kéknek, mint szürkének.
- Tessék? – próbáltam megfékezni az indulataimat de így is csak egy
morgás-szerű hang jött ki a torkomon.
- Nem akartalak megzavarni, csak izé.. Olyan ismerősnek tűnsz,
találkozhattunk már valahol? – megdöbbent ugyan a hangsúlyomtól, rövid szünetet
tartott a kérdés előtt, de csak feltette.
- Nem ismerlek sehonnan – válaszoltam és már fordultam volna vissza, amikor
újra megszólalt.
- Pedig egy ilyen lányt biztos nem felejtenék el – és rám kacsintott.
- Jobb lenne ha megtennéd – csattantam rá és az indulattól remegve
fordultam egy hirtelen mozdulattal a padomhoz. Hogy merészel így beszélni
velem? Még hogy emlékszik rám… És ez az „ilyen lány” mire utalt? Fogcsikorgatva
dobtam ki egy kék tollat az irodalom füzetemre. Könyv nem volt nálam, sem
szöveggyűjtemény, bár lehet hogy kellett volna hozni, nekem nem volt kedvem
azzal fáradni hogy behozzam.
- Bolond vagy - Ky értetlenkedve ült le mellém és csak ennyivel kommentálta
az állapotomat.
- Meghiszem azt – érkezett a válasz a legváratlanabb helyről, Scott-tól.
Rácsaptam egyet az asztalra és a telefonomat felkapva a padról kisétáltam a
teremből. Sajnos épp velem szembe jött a tanár a folyosón, így elő kellett neki
adnom hogy nem érzem jól magamat és az asztmámra hivatkoztam, ő pedig javasolta
hogy menjek le az orvoshoz, én pedig örömmel eleget tettem a kérésének.
Az iskolánk több épületből állt, de a főépület egy hatalmas téglalap alapú
terem volt, aminek a két hosszabb oldalán helyezkedtek el a termek jobb és bal
oldalra nyílva a földszinten és még két emeleten, az ajtókat pedig egy
szélesebb folyosó kötötte össze egymással a felső két szinten és egy körülbelül
egy méter magasságú korlát volt az oldalukon biztonsági okokból. A földszinten
természetesen nem kellett folyosó, mert egy nagy egybenyitott tér volt lent,
székekkel, padokkal és fotelekkel.
A bejárat egy hatalmas kétszárnyú ajtó volt, és ezen a falon nem voltak sem
termek, sem folyosó, csak hatalmas tejüveg ablakok az ajtótól fentebb, ahová
már nem értek el az emberi kezek. Alatta hirdetőfal volt, faliújság és rengeteg
tabló egészen az ablak aljáig. A tablók még a többi folyosón is ott voltak, és
a lenti falakon is. Az ajtóval szemben lévő rövidebb falon is volt néhány kép,
tabló de nem igazán látszottak, mert a lépcső volt ott, mind két oldalra le
lehetett jönni fentről, a folyosók is ott értek össze.
Én a második emeletről, azon belül a bal oldalról sétáltam le a lépcsőkön
és az üres és meglehetősen csöndes folyosón sétáltam a cipőmmel alig csapva
zajt. Egy felhajtott aljú világoskék farmer volt rajtam, ami néhány helyen ki
volt szaggatva egy pántos kissé bő tengerkék feliratos pólóval. Még mindig
olyan meleg volt, mintha nyár lenne, pedig már szeptember második hetében
jártunk, és ez nem igazán segített belerázódni az iskolába.
Tovább lépkedtem, le az utolsó lépcsőfokokon és a jobbra nyíló ajtón át
kiléptem egy huzatos folyosóra, ahonnan további ajtók nyíltak, mint mosdók és
takarítószertár az egyik oldalon, a másikon pedig a büfé és az ebédlő ajtajai
és egy állandóan bezárt ajtó volt, aminek nem tudtuk, hogy milyen funkciója
van. Innen nyílt az átjáró a másik épületbe, vagy ki az udvarra, ahonnan a
tornatermet lehetett megközelíteni.
Én a másik épületbe vezető útra léptem, és egy kanyar után egyből azon a
folyosón voltam, ahol az orvosi szoba. Leültem a folyosón kirakott székek
egyikére, mert még nem volt kedvem bemenni. Mint kiderült ez jó ötlet volt
tőlem, mert az iskolaorvos épp most sétált be a folyosóra egy szendviccsel a
kezében.
- Jaj rám vársz? Ugye nem várattalak meg nagyon? Túl sokan voltak a
szünetben, most volt időm kiszaladni venni egy kis szendvicset és meginni egy
kávét – mentegetőzött.
- Nem, semmi gond, csak most értem ide – mosolyogtam rá. Már elég jól
ismertük egymást, az összes tesiórás sérülésemmel ide küldtek, meg az
egészségügyi állapotom miatt több órát töltöttem el már itt az elmúlt három
évben.
- Megint a szokásos? – kérdezte immár az aszalnál ülve, mikor még be sem
léptem mögötte a szobába.
- Igen – feleltem, és próbáltam a kérdésekre válaszoláskor úgy alakítani a
szavakat, hogy ne kelljen hazudnom. Nem szoktam hazudni, mivel mindig úgy
alakítom a szavaimat, hogy el legyen bennük rejtve az igazság.
Miután megbeszéltük a helyzetet leülhettem a sarokban elhelyezett egyik
székre és pihentem egy kicsit a nyitott ablaknál beáramló langyos levegőt
belélegezve. Igazából tényleg rosszul éreztem magamat, és ez a kis idő segített
rendbe rakni a gondolataimat. Muszáj leszek valamit lépni az ügyben, de
jelenleg kitartok amellett, hogy nem szólok neki semmiről, kerülök mindenféle
kommunikációt vele és akkor nem lehet semmi baj. Ezzel biztattam magam, mikor a
csengetés előtt néhány perccel újra felfelé vettem az irányt egy az órára szóló
igazolással a kezemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése