7. Megszegett ígéretek

- De nem beszélhetek róla – ahogy kigondoltam, hogy milyen úton-módon kezdek bele a történtek elemzésébe rögtön eszembe jutott Scott, és a fenyegető szavai.

- Jó, akkor nem te mesélsz, hanem én kérdezek és válaszolsz. Vagy nem is muszáj válaszolnod, csak engedd meg hogy elmondjam hogy mit gondolok – szólt én pedig bólintottam.

- Scottnak is köze van hozzá? - nem is kellett válaszolnom, egyetlen pillantással meglátta a választ a szememben. - Gondoltam. És Scott volt az a valaki, aki miatt ilyen lettél? Bár ez nem biztos, de valami köze van a nyári balhédhoz. Mert ne nézz hülyének, tudom hogy van vagy éppenséggel volt valami baj. Akkor épp nem értem rá, de később semmit nem szóltál. Én féltem, hogy valami komoly gond van, de viszonylag normális voltál, mint régen, szóval...

- Hát ha így gondolod elég vak lehetsz – vágtam közbe maró gúnnyal, pedig nem is szándékoztam hangot adni a gondolataimnak. – Én meg a normális viselkedés… Tiszta bolondnak érzem néha magamat. És nem úgy, hogy mindenen röhögcsélek vagy hogy pozitív értelemben lennék az. Nem. Időnként azt gondolom, hogy tényleg meg fogok őrülni. Úgy igazából – mondtam el neki az egyik legféltettebb gondolatomat. Bár semmi konkrét nem volt amiből erre következtethettem, de voltak gyanúim, hogy idővel ez be fog következni ha továbbra is csak némán magam elé meredve ülve élem az életemet.

- Dehogy őrülsz meg. Én itt leszek neked mindig, és nem hagyom hogy megőrülj – ígérte, de én csak néztem rá. Majdnem meghatódtam, de az a gondolat, hogy egy kívülálló ember bármit tehetne az ügy érdekében határozottan valószínűtlennek tűnt. Azért egy halvány mosolyra futotta az aranyos megjegyzése miatt.

- Már megígérted egyszer. És én megtettem, beleegyeztem a hülye ajánlatodba, az egyetlen barátomat hagytam ott, és még két nap sem telt el, már otthagytál. Ugyan úgy, mint nyáron, és ugyan úgy mint akárhányszor csak kedved van hozzá. De én még mindig itt vagyok, mert én mindig csak itt vagyok, és annyira hülye vagyok, hogy ennyire szeretlek és ragaszkodok hozzád. Néha egyenesen utálom, hogy ennyire szeretlek – meredtem a szemébe. Ekkorra már eltűnt a mosoly legapróbb kis nyoma is az arcomról, csak álltam és néztem magam elé.

- Segíts légyszi. Én már nem tudom, mihez kezdjek ezzel az egésszel – néztem Ky-ra, aki velem szemben ült a tanári asztalon és épp a cipőjét vizsgálta elmélyülten.

- Nem hiszem hogy olyan sokat számítana neked más véleménye, legalábbis az enyémre sosem adsz.

- De most adok, tényleg. Egyszerűen azt érzem hogy nem vagyok ura a saját életemnek, muszáj valaki kívülállóval beszélnem erről.

- Mintha én annyira kívülálló lennék – csattant fel és erélyesen hozzáütötte a lábát az asztal oldalához.

- Lehetnél kívülálló azzal a viselkedéssel amit néhanapján produkálsz, de ha nem hát nem. Csak segíts már, nem tudom hova tovább.

Lemondóan felsóhajtott és végighallgatta, ahogy elhadarom neki a teljes történetet.

- Hát én azt csinálnám a helyedben, hogy nem szólnék többet hozzá, sőt nagy ívben el is kerülném. Nem vagy te ilyen mocskos ügyletekben közrejátszó emberek közé való. Csak hagyd ott, nem olyan nehéz dolog, főleg hogy ez már tűrhetetlen.

- Nem is mocskosak azok az ügyletek.. Mintha legalább valami drogról vagy embercsempészetről lenne szó – fűztem hozzá.

- Persze, neked nem tűnik mocskosnak, de minden ilyesmi oda lyukad ki, nekem elhiheted – győzködött.

- De nem rossz, teljesen jó ember. És szeret engem, csak nem tudja hogy kifejezni, mindig is ilyen volt.

- Dehogy szeret! Úgy ver át hogy észre se veszed, mindig is ilyen bizakodó hülye voltál, sosem tűnt fel ha valaki kihasznál téged. Talán csak azért mert nem akarod elhinni az igazságot, ami tulajdonképpen a szemed előtt van – vágta az arcomba és pontosan a dolgok közepébe talált ezzel a rövid mondattal.

- Ne hülyéskedj már – fordítottam a tekintetemet a plafon felé.

- Ki hülyéskedik itt? Te vagy olyan vak hogy semmit nem veszel észre abból ami körülötted történik. Tudod jól, hogy mi az igazság mélyen legbelül, csak amíg nem kapsz olyan szintű megerősítést hogy az arcodba ordítják nem hiszed el. Nem hiszel semmi rosszban, pedig jobban tennéd, mert az élet rohadtul nem abból áll hogy mindenki szép és jó és csak csodálatos dolgok történnek. Maximum a te kis varázslatos világodban, de ha egyszer kilépnél azon a kibaszott ajtón rögtön meglátnád, hogy mi is folyik itt – fakadt ki.

Néhány percig csöndben ültem mellette és emésztgettem a mondandóját. Igazából nem volt igaza, és ezt vele is szerettem volna közölni.

- Nincs igazad – kezdtem halk, bizonytalan hangon. Ekkor már nem zihált annyira, csak ült mozdulatlanul

- Te sem hiszel magadnak – ugrott fel az asztaltól. – Látod most már miért van néha kedvem csak úgy eltűnni az életedből? Legszívesebben végleg megtenném de amíg nem nyitod végre ki a szemed nem akarlak magadra hagyni hogy az összes szarság egyedül szakadjon a nyakadba.