4. Szóváltás

Sziasztok!

Nem tudom mikor lesz következő rész mert még mindig itt vannak a rokonok és egy betűt nem tudok három napja írni. Mihelyst letisztul a terep hozom a részeket! Jó olvasást!

A következő napok is ugyanilyen hangulatban teltek, én próbáltam minél jobban elkerülni Scott-ot, és a körülötte kialakult rajongótábort, ami három nőnemű osztálytársamból állt, élen Lily-vel. Nem tett túl jót nekem, hogy Scott-ot nap mint nap láttam, mert csak felerősödtek az emlékeim vele kapcsolatban, többet álmodtam vele és egyre többször ébredtem arra, hogy nem kapok levegőt. Az asztmám egyre rosszabb lett, ami nem is olyan meglepő ősszel, közeledve a tél felé, ellenben szerencsére a pánikroham elkerült engem.

Ky-al ismét elhidegült a kapcsolatunk, a délutáni beszélgetés elmaradt, mert hirtelen be kellett mennie az anyukájának segíteni a munkahelyére, és később nem hozta fel újból, hogy beszélgethetnénk, sőt, egyre kevesebbet foglalkozott velem, ami szokásos volt, de megint ott volt bennem a félelem, hogy teljesen el fogom veszíteni. Azonban az az elhatározás, hogy változtassak magamon, legyek nyitottabb, hogy beszéljek bárkinek is, nem sokáig maradt elhatározás, lemondtam még a gondolatáról is, hogy ez sikerülni fog. Hiszem semmi értelme nem lett volna a próbálkozásnak, az én szemszögemből a szenvedésnek.

Néhány héttel később már a november felé közeledve, ahogy az idő hidegebbre váltott úgy kezdett ismét felengedni a kapcsolatunk Ky-al.

- Szia Ky – köszöntem neki egyik reggel. Én pár perccel korábban érkeztem. Letettem a táskámat a székre és a tíz perces sétától kissé felmelegedve levettem a kabátomat. Megvártam, hogy ő is levegye a sajátját, és felakasztottam a folyosón lévő szekrények egyikébe egymás mellé a két kabátot. Minden teremhez jártak a folyosón szekrények, amikben fogasok voltak és egy polc alul, amire lehetett táskát vagy tornazsákot pakolni és a polc alá is.

Épp kiciprázoztam a kék pulóveremet, amikor egy határozott mozdulattal ledobta magáról Ky is a belebújós sötét bordó felsőjét, és felcsúszott a pólója kivillantva a hasából egy részt. Láttam már félmeztelenül, hiszen úszás órán együtt úsztunk, de akkor még nem voltak tetoválásai, egy egyszerű hétköznapi srác volt mindig pontosan belőtt nagy fekete hajjal.

Amikor elkezdett megváltozni és elhatározta, hogy tetoválása lesz én támogattam, mert mindig is tetszettek a tetoválások és én is szerettem volna, csak akkor még nem döntöttem el, hogy mit és hova, mivel anya nem támogatta az ötletet. Ky nem sokat gondolkozott az első tetoválás előtt, és a többi is hasonló gyorsasággal követte az elsőt, lassan mindkét karján voltak bőven tetoválások. Hogy a mellkasán vagy a hasán van-e, arról nem tudok, mivel soha nem ölözik úgy, hogy ráláthatnánk.

Az első tetoválást még mindenki csodálattal figyelte, ahogy azonban egyre több lett rajta őt is kezdték kitaszítani a menők, állításuk szerint azért, mert nem normális emberre vall ennyi tetoválást csináltatni, de szerintem azért, mert féltek, hogy menőbb lesz náluk Ky. Ekkor ült át mellém, úgy gondolta, hogy neki már minden mindegy és legalább valami hasznosat is tesz azzal, hogy felvállalja, hogy ki is ő igazából. Ő is a peremen egyensúlyozott egy ideig, mint most én, csak ő megtalálta a kapcsot, így vannak barátai a többiek között is.

- Tudod, szeretem ezt a pólódat – nézett végig rajtam.

Különös mániám nekem, hogy tudni szeretném, hogy milyen póló van rajta, valahogy megnyugtat, ha tudom. Kívülről fel tudom sorolni az összes pólót, inget, pulóvert amit már láttam rajta, hogy milyen színű, hogy néz ki, mi van ráírva. Egy idő után ő is rászokott, hogy kérdezgesse, hogy milyen póló van rajtam, vagy megbizonyosodjon róla. Lehet, hogy én is kissé fura lehetek ilyenkor, de amikor egyszer szó szerint lerántotta rólam a pulcsit, hogy megnézze a pólómat, na az megdöbbentő volt. Csak kitört belőlem a nevetés, amire ő is nevetni kezdett és a végére már sírtunk a nevetéstől.

- Tudod, én is szeretem – néztem le. Egy sima fekete póló volt, rajta fehér betűkkel a we’re going nowhere felirattal.

- Illik hozzád – szólt közbe kedves hangon Scott. Hogy mikor állt a padunk elé, vagy hogy került oda, az egy kész rejtély, de ott állt és határozottan kedvesnek tűnt. Mivel én alapból gyanakvó és nem igazán bizakodó embertípusba tartozom, még akkor sem reagáltam volna pozitívan, ha nem lenne közös múltbeli emlékünk, így meg végképp nem próbáltam ugyan olyan kedves hangot megütni, mint amit ő használt.

- Köszi – szenvtelen hangon válaszoltam neki és már fordultam is el, hogy ne kelljen ránéznem.

- Őszintén mondd már meg nekem, mi bajod van velem? – húzta oda az előttem lévő széket és leült rá lovagló ülésben.

- Jól látod, van valami bajom veled, de szerintem az én dolgom, hogy eldöntsem, hogy ki szimpatikus nekem vagy ki nem.

- De ez így nem fair. Még csak nem is ismersz.

- Nem is akarlak – próbáltam véget vetni a beszélgetésnek.

- De akarhatnál, nem kell ehhez olyan nagy erőfeszítés – ő pedig az ellenkezőjét akarta. Kezdett felidegesíteni.

- Még ahhoz is túl nagy erőfeszítés kellene, hogy egyálalán fontolóra vegyem az ajánlatodat.

Én itt befejezettnek tekintettem a társalgást, ami szerencsére neki is feltűnt és sértetten sétált a mögöttünk lévő padhoz, de nem az ablak mellé ült le, hanem eggyel bentebb, pontosan mögém.

Felvettem a tollamat és elkezdtem firkálgatni a füzetem szélére, szinte az egész óra ezzel telt el, próbáltam kiverni a fejemből a szavait, hogy milyen kedvesen nézett rám és hogy tényleg nem értette, hogy mi bajom van vele. De hogyhogy nem ismer meg? Na jó, ez nem is olyan nagy probléma, ne is ismerjen meg. Azonban ha felismert volna nem lennének gondok vele, sőt, lehet hogy át is ment volna egy másik osztályba. Még mindig gyakran eszembe jutott, hogy azt mondta, a múltja elől menekül. Teljesen ellentmondásos gondolataim voltak, és néha, amikor nem figyeltem oda olyan dolgokra is gondoltam, amikre nem szabadott volna. Próbáltam összeszedni magam és kiűzni a fejemből minden pozitív gondolatot Scott-al kapcsolatban és eddig sikerrel is jártam az emlékeim felidézésével.

Az óra vége hamar eljött, aztán a nap is így suhant el felettem, szinte észrevétlenül.