Prológus

Desiree meglehetősen bosszúsan huppant le a székébe a második padsorba. Mellette jobb oldalon egy üres szék ácsorgott, és kapva az alkalmon ledobta rá a fekete-fehér hátizsákját. A bal oldala még nem volt foglalt, a padtársa az első sorban cseverészett néhány másik osztálytárssal.

Desiree-t senki nem vette figyelembe, elsétáltak mellette de nem néztek rá, egész napokat töltöttek összezárva vele, de nem szóltak hozzá. És Desiree-nek ez volt a lehető legjobb megoldás.

Persze nem volt ez mindig így, az előző három évben a gimnáziumi osztályának egyik legbőszavúbb, legvidámabb lánya volt, akit mindenki szeretett, mindenkivel beszélgetett és egyik klikkhez sem tartozott igazán. Ebből adódóan igaz barátai, vagy legjobb barátnője sem volt, de ez nem zavarta meg abban, hogy kitartóan ragaszkodjon a mellette ücsörgő fiúhoz. Soha senkit nem szeretett még annyira, mint ezt a fiút, aki csak úgy berobbant a gólyatáborban azzal, hogy utálja őt, mindenféle különleges ok vagy háttér információ nélkül, hiszen még egymás nevét sem tudták, ez volt az első találkozásuk. Ez felkeltette Desiree figyelmét és innentől kezdve olyan kapcsolatuk lett, ami felváltva az utálat és határtalan szeretet között mozgott, legalábbis a fiú részéről.

Ez a hullámvasút szerű kapcsolat is megtette a hatását, de végül nem ez taszította Desiree-t a jelenlegi állapotába, hanem a múlt történései, amik nem is olyan régen történtek.

Mindenkinek van egy sötétebb korszaka, mindenki rendelkezik titkokkal, szégyellni való múlttal.

Legalábbis Desiree így gondolja, és ez a gondolat okkal keletkezett a fejében. A múltja juttatta őt abba a helyzetbe, amelyikben egyedül üli végig a napokat, esetleg egyetlen barátjával, aki néha ott van neki, néha nincs.
Amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, épp nem volt ott. Hívhatta, nem vette fel a telefont, kereshette, sosem ért rá, nem szólt hozzá, elküldte és ezzel nagy hibát követett el. Eleinte így vélekedett de később Desiree nem okolta őt, megszokta már, hogy mindig ez történik vele, de ez egyszerűen több volt a soknál. Az elkeseredettség és azok a problémák amik épp az életét tették tönkre együttesen kialakítottak egy falat Desiree-ben.

Az eset után önként senkivel nem beszélt, nem ért hozzá másokhoz és merengve ült a helyén, vagy zenét hallgatott. Kevesen tudják, hogy néha amikor olyan elgondolkozónak tűnt nem is gondolkozott, csak ült és nem gondolt semmire. Nem érzett semmit.

A falak egyre vastagabbak lettek és Desiree egyre nehezebben létesített kapcsolatot bárkivel is.

Az egyetlen személy aki beférkőzött a fal mögé egy piciny résen, a fiú volt, aki a bal oldalán ült. A fiú, akinek annyi anyajegye volt, hogy nem lehetett megszámolni. A fiú, aki a világ leggyönyörűbb zöld szempárjával rendelkezett, akinek a hangját órákig el lehetett hallgatni, akit megérte szeretni minden rosszon keresztül, mert ő volt az egyetlen aki megpróbálkozott a falak összetörésével. Még ő sem járt sikerrel, pedig őszintén próbálkozott. Néha erősebben, néha gyengébben de nem adta fel.
Desiree gyakran gondolt arra, hogy ha a fiú egyszer feladná a próbálkozást egyszerűen csak ott maradna egyedül, bezárva a falak mögé, és tényleg megőrülne.