Kisebb kihagyás után itt az új rész, csak az iskola aggaszt, ahogy egyre közeledik és azzal fenyeget hogy alig lesz időm írni, ezért kérnék tőletek egy kis útmutatás, egyáltalán megéri időt szentelni erre a blogra?
Aznap délután tovább maradtam bent a teremben, mert Ky-al
beszélgettem néhány szót, amíg megvárta Adam-et, az egyik fiút, akivel
kivételesen jóban voltak az osztályból.
Épp a táskámba süllyesztettem vissza az üvegemet, amiből
ittam, amikor kinyílt a terem ajtaja. Eddig egyedül álltam bent, de belépett egy
nem várt személy, Scott.
- Á, szia. Nem láttad véletlenül a német füzetemet? –
szinte észre sem vette hogy kihez beszél, a padjához sétált és benézett minden
lehetséges helyre, ahol elhagyhatta a füzetét.
- Szia, nem, nem láttam – feleltem és elindultam az ajtó
felé. Minél hamarabb ki akartam kerülni ebből a helyzetből, még nem voltam
egyedül vele sehol sem, de nem is akartam ezzel próbálkozni.
Egy kar szinte a semmiből elkapta a derekamat,
visszarántott és becsapta a félig nyitott teremajtót, majd nekitámaszkodott a
hátával. Nesztelenül lopózott mögém, nagyon megijesztett,
- Na, most már nyugodtan is el tudunk beszélgetni –
bólintott elégedetten.
- Nincs kedvem beszélgetni veled – a szívem őrült
sebességgel dobogott, de próbáltam nem kimutatni a félelmemet.
- Tudod van valami, ami szöget ütött a fejembe veled
kapcsolatban. Ismerős vagy nekem, de nem tudok rájönni, hogy honnan, vagy mikor
találkozhattunk, egyáltalán hol. És tudom hogy ismersz, mert amikor először
rám néztél láttam a felismerést a szemedben. Sajnos egy korábbi énemet
ismerhetted meg, akármikor is történt a találkozás, de én már nem ugyan az az
ember vagyok – mondta és elindult felém. Én ugyan azzal a lendülettel elkezdtem
hátrálni. Éreztem, hogy a gerincem nekiütődik az egyik padnak, de nem volt időm
oldalra húzódni, mert már ott is volt és szorosan elém állt.
- Ha bárkinek is mesélni mert bármit arról, amit tudsz
rólam, azt nagyon meg fogod bánni – a hangjában rejtőző indulattól felállt a
szőr a karomon, és bár kételkedtem benne, a szívem még hevesebben zakatolt.
- És ugyan honnan tudnád meg? – álcázni akartam a
félelmemet, de a hangom kicsit megremegett az utolsó szónál.
- Én mindent megtudok. És ha eljár a szád én magam fogok
kezeskedni arról hogy soha többet egy szót se mondhass senkinek – ígérte és egyre
közelebb hajolt az arcomhoz.
Már egyáltalán nem beszélhettem félelemről, egyenesen
rettegtem. Felületesen kapkodtam a levegőt és teljes testemben remegtem, ahogy
éreztem, hogy egyre közelebb ér hozzám. Felnéztem a szemébe, és megint
megrohantak az emlékek. Megborzongtam, és próbáltam valamilyen módon
eltávolodni tőle, de minél jobban el akartam hajolni közelebb hajolt, szorosan
a padhoz préselt,
Egy nagy levegővétellel elszántam magamat és felemeltem
mindkét kezemet, majd a hasánál fogva ellöktem magamtól, és mivel teljesen
felkészületlenül érte el tudtam lépni oldalra, de innen nem tudtam tovább
jutni, mert összeszedte magát és már el is kapta mindkét karomat.
Ekkor kinyílt az ajtó és Ky rontott be rajta.
- Ugyan hol lehet.. – kezdett bele egy kérdésbe de
meglátott minket és teljesen lefagyott. Scott elengedte a kezemet, már mikor
meghallotta az ajtó nyitódását, így Ky csak annyit láthatott, hogy állunk
egymással szemben tisztes távolságra egymástól.
- Des, mi a baj? – kérdezte. Minden rezdülésemet ismerte,
és nagyon is jól tudta, hogy mikor van valami baj.
- Én figyelmeztettelek – suttogta a fülembe búcsúzóul Scott
és kisétált a teremből.
Mihelyst eltűnt a látóteremből elengedtem magam és
összerogytam a pad mellett. Ekkor tűnt csak fel, hogy sírok, a könnyeim lassan
kicsordultak, és nem tudtam mit tenni ellene. Összekulcsoltam a kezeimet a
lábam körül és a fejemet lehajtva zokogtam csendesen.
- Des – suttogta Ky és leült mellém. Nem ért hozzám, nem
jött túl közel, aminek kifejezetten örültem. – Mi ez az egész?
Várt egy kicsit, hátha megnyugszok, én pedig teljes erőmmel
próbálkoztam, de egyszerűen annyira megrázott ez a rövid beszélgetés Scott-al,
hogy nehezen bírtam összeszedni magam.
Néhány perc múlva már csak ültem és bámultam magam elé,
sikerült a zavaró gondolatokat kiűzni a fejemből.
- Mibe keveredtél te lány? – sóhajtott egy hatalmasat Ky,
miközben felállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Annyira rosszul éreztem
magamat, mintha eddig egy üvegfalakkal körülzárt kis szobában lettem volna,
ahol mindenki láthatott, de senki nem hallotta meg a hangom, akármennyire
hangosan kiabáltam. Most azonban megtaláltam a repedést ezen az üvegfalon, csak
azt kellett eldöntenem, hogy mihez kezdek vele. Hagyom, hogy csak egy pici
repedés maradjon és feledésbe merüljön, vagy addig ütöm az üveget, amíg apró
darabokra nem töröm?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése